Amikor kisgyermekes szülőként valaki a dackorszak nehézségeire panaszkodik, könnyen kaphatja válaszként a tapasztaltabb szülőktől, hogy "ez semmi ahhoz képest, amit majd a kamaszkor hoz magával": amikor tizenévesen a gyermek hirtelen másképp kezd el reagálni minden megnyilvánulásra, egyre többször konfrontálódik a szülővel, felesel, sokszor pedig undok, és elviselhetetlen a viselkedése. Valóban ennyire nehéz a kamaszkor, vagy csak a szülők fújják fel?
Nemhiába hívják a kamaszkort második dackorszaknak, hiszen párhuzamot lehet vonni a kettő között. Míg a dackorszakban kialakul a kicsi énképe és éntudata, vagyis a saját akaratának érvényesítése, ami miatt gyakran ellenkezik a szülővel, addig a kamaszoknál is megfigyelhető ez az indulat, csak sokkal cifrább formában: míg a totyogó sírással, toporzékolással, "nem akarom" üvöltéssel tudatja a szülővel nemtetszését, addig a tini az önállósága bontogatásaként azt vágja a fejükhöz, hogy: "engem nem ért meg senki", "hagyj békén" vagy "utállak."
Miért ilyen ellenséges a kamasz?
Fontos tudatosítani, hogy a kamaszkor természetes velejárója az efféle viselkedés, így felesleges a szülőnek rögtön arra gondolni, hogy valamit elrontott a nevelésben.
Az agykutatók szerint a kamaszok agyának szerkezete ebben az életszakaszban teljesen átváltozik, mégpedig olyan módon, hogy az agy homloklebeny előtti prefrontális része, ami a logikus és kritikus gondolkodásért felelős, csak 18-20 év között, de legkésőbb a húszas évek elején éri el teljes fejlettségét. Csakúgy, mint az impulzusszabályozásért felelős területek, holott az emocionális válaszokért felelős agyterület sokkal hamarabb, már a kamaszkorban kifejlődik. Amíg a tinik agyának prefrontális része fejlődik, addig az amigdala nevű, mandula alakú agyterületet használják, amely felelős a személyestávolság-érzetért, tehát az emberi társas kapcsolatokban is szerepet játszik.
forrás: femina.hu
fotó: Depositphotos.com